Olyan unalmasak ezek a ködös napok, hogy kénytelen vagyok kitalálni magamnak valami szórakozást. Próbálok pédául különböző figurákban repülni.

Ennek aztán az lett a vége, hogy most ha egyenesen akarok menni, akkor is egy kicsit jobbra húzok, mert egy merészebb koreográfia következtében belevágódtam egy képkeretbe, aminek olyan éles volt a széle, hogy a jobb szárnyaimat kicsit megmetszette. Most új figurákban repülhetek...

Már-már kezdtem elfelejteni hogy kell repülni. A napozás, a plafonon, csillárokon való ücsörgés teljesen ellustította a szárnyaimat. Persze most is csak óvatosan repkedek az emberek körül, nehogy magamra idegesítsem őket, de azért edzem magam. Azért hiányzik egy társ.

Próbálkoztam a többi bogárnál, a hangyáknál, sőt egyszer egy pókra is ráköszöntem. Az annyira meglepődött, hogy leszaladt a hálójáról.

A hangyák jófejek. Eltakarítják a padlón maradt morzsákat és néha még bulizni is tudnak. Volt, hogy egy-egy lakmározás után egymást cipelték haza. Senkit nem hagytak hátra, mindenki hazajutott vagy a saját lábán, vagy a család valamelyik tagjának a hátán.

Szóval időnként azért sajnálom, hogy az energialégy fajtársaim közül egy sem bírt magával és nem maradt egyikük sem a házban, időnként jó lenne valakivel szinkronrepülni.

- Hello, itt vagyok! - szólított meg egy csábítóan nagy szemű, fekete szépség (naná, hát persze, hogy fekete, nem lehetsz ennyire fajgyűlölő!).

És a lány valóban itt volt, ez egy kétségtelen tény, megmásíthatatlanul, a legkisebb bizonytalanság nélkül. A csápjai között utolsó ebédjének maradéka egyrészt fenyegetően hatott (hallottam már férfifalók rendjéről, akik ájtatos pózban csapnak le gyanútlan áldozatukra), másrészt emiatt érthetetlen volt a magabiztossága.

- Hello!!! - mondta a kedvességtől messzeeső, már-már erőteljes hangnemben, amit csak azok engedhetnek meg maguknak, akik valami rejtélyes fölényességgel szokták uralkodói jogaikat gyakorolni a másik felett.

A bensőmben feltörő öröm, és a leküzdhetetlen arcpírom (természetesen a szememben, hol máshol???) együttesen hozott létre valami gombócot a potrohom táján, mely a finomszőrök végein is megmagyarázhatatlan merevedést okozott. Felhangzott csápjaimból egy höllúúú, amit magas sem értettem, és saját hangomat hallva is méginkább bizonytalanná tett. De az az érzés, a bizsergés eddigi életemben semmihez nem volt hasonlítható!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.