Az este tévéztem a családdal aminek ők annyira nem örültek - mindig lekergettek a képernyőről, pedig az olyan jó meleg...

Tegnap találkoztam néhány hangyával a konyhában. Éppen a szekrény tetejéről nézegettem, hogy van-e valami lepottyant étel az asztal körül, amikor megláttam egy kenyérmorzsát. Már épp meg akartam nézni közelebbről, hátha akad valami finomabb is körülötte, amikor megmozdult. Akkorát ugrottam, hogy ijedtemben nekirepültem a plafonnak, ahol akkorát koppantam, hogy elsötétült minden. Amikor magamhoz tértem, éppen a kenyérmorzsát láttam - fejjel lefelé, ugyanis a hátamra estem. Még egy kicsit feküdtem a hátamon (próbálgattam a lábaim), amikor megint megmozdult a morzsa. Felugrottam, bár a szárnyaim kicsit összegyűrődtek a landoláskor, de eljutottam a szék támlájára.

Rendbehoztam magam, de a morzsát is szemmel tartottam. Ahogy néztem, észrevettem, hogy lábai vannak. Na, ez márt nagyon érdekelt és megnéztem közelebbről. Ekkor láttam meg, hogy egy hangya cipeli a zsákmányt. Gondoltam, beszélek vele egy kicsit, de ezek a hangyák állandóan melóznak, cipekednek, rohannak, nem egy társalgós népség.

Most már jobban oda kell figyelnem az étkezésre, mert ha nagyon ellustulok, akkor ez a hangya népség elhord mindent mielőtt én ideérek.

Na de ahogy azt már említettem, az este tévéztem a családdal. Két műsort is néztünk egyszerre. Az egyik egy focimeccs volt, a másik egy természetfilm. Amikor a focit néztük, akkor a család néhány tagja hangoskodott és ugrált, amikor a természet filmet, akkor időnként mindenki elismerően sóhajtott. Ebben a filben egyszer láttam egy ismerős figurát. A vándort, akinek a hátizsákjában volt az a csillogó valamit. Ekkor repültem oda a képernyőhöz, hogy jobban megnézzem magamnak - na és hogy egy kicsit átmelegedjek. Na, hát ezt nem szerették...

Bezzeg az én családom... Egyrészt soha nem tévéztünk (a mi időnkben még nem volt tévé), másrészt nagyon kevés csillogó izé után repkedtek a felmenőim. Az egyik ükapám például nekirepült egy csillogó izének vesztére. Az ugyanis egy hideg fémpáncél vért volt, mint az később kiderült, s hogy az füstben, s az óriási zűrzavarban kicsit kifújja magát megpihent rajta, amikor is a kartács tűzben egy repeszdarab éppen azt a részt metszette darabokra. Mindez még nem jelentette volna nagyapám végét - különben sem volt egy puhány a kitinje - de alighogy kikecmergett a fém vázból, az a közeli patakba fordult. Természetesen tudott úszni, s a viziszörnyek karikájának cuppogásából is simán megmenekült, amikor is a parton bújkáló zöld (a filmekből tudom, én magam színtévesztő vagyok) rémálom hosszú, ragadós nyelve eltalálta, akit aztán egy még hosszabb szájú fehér repülő monstrum szipkázott be. Hát ilyen és ehhez hasonló kedves élményeket őrzök a családomról, akik mindig talpraesettek voltak, túléltek mindent, és mindenkit, beköptek ételt, italt, bűnözőket egyaránt. S ahogy szépanyám mesélte mindig az átlátszó ablaküvegen sóhajtozva, de már a ti nemzedéketek csak korcs...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.